Kovács Apollónia már ünnepelt sztár volt, amikor az ifjú Bangó Margit csillaga is kezdett felragyogni. A magyar nóta nemrég elhunyt koronázatlan királynője mégis sokáig úgy viselkedett az utóddal, mint aki félti a trónját.

Bangó Margit kislány korától példaképként tekintett a cigány dalokat divatba hozó Kovács Apollóniára. De a nótázás imádott királynőjének hosszú időbe telt, amíg megbékélt a fiatalabb tehetséggel. - Tizennyolc éves voltam, Pólika pedig negyvenpár lehetett, amikor először találkoztunk. Hosszabb idő után éppen akkor tért haza Amerikából. Kezdőként meghívtak a műsorába, egy másik fiatal tehetséggel egy-egy nótát kaptunk. Óriási megtiszteltetés volt ez, alig vártam, hogy találkozhassak vele! Amikor bejött a stúdióba, reméltem, hogy megölelget, és kapok tőle egy bíztató szót. De ő egy „jó napot”-tal el is intézte a megismerkedésünket. Nem volt közvetlen ember, igazi dívaként viselkedett. Befejeztük a közös próbákat, és Pólika már indult is kifelé a stúdióból, amikor elkezdtem énekelni a nemzetközi roma himnuszt, a Gelem, gelemet.


Amint meghallotta, visszafordult, odaszaladt a keverőpultnál ülő férjéhez, a műsor szerkesztőjéhez, és nem éppen finom hangon azt mondta: „Ezt nem énekelheti ez a kislány, ezt én akarom elénekelni!” Mire a férje a köztük megszokott magázódással azt mondta: „Ne haragudjon kedvesem, de ezt maga soha az életben nem tudja úgy elénekelni, mint ez a kislány, mert ő született roma!” Össze is vesztek emiatt. Annyira bántott a dolog, hogy el akartam menekülni, de a többiek visszatartottak. Végül is maradtam, de nagyon rosszul esett és nagyon fájt. Nem igazán tetszett neki, hogy ott voltam, pedig nagyon próbáltam alkalmazkodni hozzá, mert felettébb tiszteltem. Megszólalni is alig mertem előtte, azt se tudtam, mivel is járjak a kedvében. Vigyem a táskáját? Vagy hozzak neki egy pohár vizet? Aztán eltelt úgy tíz év, és együtt voltunk Jugoszláviában egy nemzetközi cigánybálon. Utánam következett, és már bemondták a nevét, de a közönség még mindig az én nevemet kiabálta, vastaps közepette. Tudtam, hogy ebből botrány lesz! Menekültem föl a szállodaszobába. Amikor a műsor végén ő is feljött, csapkodott és mondta a magáét. Én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy elmondjam a véleményemet. Akkor mertem először beszélni vele. Azt mondtam neki: „Drága Pólika! Nagyon tisztellek téged! A családunkban istenként emlegetik a nevedet, amióta az eszemet tudom. Hidd el, hogy azt a babért, amit te már learattál, én soha nem veszem el tőled. De te sem tudod elvenni tőlem, amit a Jóistentől kaptam.” Hatott az őszinteségem. Láttam rajta, hogy abban a pillanatban megbékélt velem és megnyugodott. Utána mindenhonnan azt hallottam vissza, hogy csak jót mondott rólam.
Forrás:Kiskegyed !