Xantus János filmje, egy kordokumentum a 80-as évekről...valamint Pajor Tamás (Neurotic, Ámen) életérzésének átalakulásáról és HITeles pálfordulásáról. Arról hogy egy elzüllött, drogos rocksztár hogyan tér meg Istenhez, és hogyan formálja át életét a hit. Habár a film forgatásának kezdetén senki nem gondolta volna, hogy a történet ilyen fordulatot vesz majd a végére...

Neurotic. Balaton. Trabant. URH. Európa Kiadó. Ez abban az időben történt, amikor rajtuk kívül a többi csak félre duma volt. Amikor Amerikából bejött a zene, csak a közönség nem, amikor Európa kiadó volt.

Füstös klubokban húzták meg magukat, hirdetve, hogy a rock'nd'roll nem egy tánc. Ők voltak azok, akiknek nem a divat mondta meg... Ők voltak az antisztárok, és úgy is maradtak. Ők voltak a lemez nélküli bandák, a feketelistások (kivétel az Európa Kiadó, nekik valamiért sikerült). Ők voltak az utolsó trubadúrok egy letűnt, vagy tán sohasem volt világban. Ők voltak azok, akik azt mondták, hogy "jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkre megyünk".

És úgy lett. Valami finom égi csatornákon keresztül, néha szintetikus eszközökkel megsegítve jöttek a jelek fentről. Volt, aki ezen jeleket finom antennáival vette, és tovább adta, és ennyivel megelégedett. Volt, aki úgy maradt. Pajor Tamás úgy maradt. A drog visszafordíthatlan halál útján ő egy pillanatra beleremegett az örökkévalóságba, s meglátta a fényt, s azóta őrzi, és adja tovább. Rocktérítő lett.

És a film pereg tovább, de már nem VHS-en, a rock'n' roll azóta is zúg, de más hangszerelésben, és bitekben szól. Az undergrounderek lassan nagypapák lesznek, és kezdenek nosztalgikus hangulatba kerülni. De zenéjük friss. Zenéjük él. Zenéjük aktuális. Mert nekik nem "a divat mondta meg.."

"Folytassuk a műsort..."

Pajor Tamás 1981-ben, érettségizős korában lépett színre a Neurotic élén. A Neurotic a legelső budapesti punkzenekarok egyike volt, úgy néztek ki, ahogy kell (borzolt haj, lánc, a londoni Damned-től kölcsönzött vámpír-arcfestés), úgy zenéltek, ahogy tudtak (hibákkal és önbizalommal), tagadták, amit kellett (az intézményesült, öregedő rocksztárokat, a rohadt rendszert), és igenelték, ami változást ígért (a szabadságot jelentő rock and roll életformát, a haldokló zenébe új életet injekciózó punkot és új hullámot, s a részének tekintették önmagukat).

Pajor Tamás a 80-as évek közepére lett kész. A szó valamennyi értelmében. Elkészült a repertoár, amely tehetsége ígéretét beváltva a mezőny legjobbjai mellé emelte, s végre összeállt az együttes, amely ezt az abszolút érvényes anyagot meg tudta szólaltatni - jóllehet, koncertjeiket a technika és az azt (nemigen) működtető személyzet csődje, illetve a körülményektől és a magába adagolt anyagoktól feltankolt főszereplő kiszámíthatatlansága állandó széteséssel fenyegette. Ez volt a "készen lét" másik oldala: megmerítkezés az ital és drog világában, éveken át, keményen.

Ebben az időszakban látott hozzá egy róla szóló és a Neuroticot megörökítő film forgatásához Xantus János, akinek az Eszkimó asszony fázik jóvoltából a filmre mentett Trabantot is köszönhetjük. Forgatott természetesen koncerteken is, ezek egyikét, 1987 nyarán kifejezetten a film kedvéért szervezték, a hűvösvölgyi nagyréten.

Xantusnak nagyon jó kapcsolatai voltak a 80-as évek alternatív és underground értelmiségével és művészvilágával. Sokszor kérte meg közülük barátait, hogy szerepeljenek egy-egy filmjében, de ez volt az első eset, hogy konkrét dokumentumfilmet készített egy csoportjukról, akik a vásznon életükről, helyzetükről, munkáról, családról beszéltek, és ez példa nélküli volt addig hazánkban. Xantus előtt senkinek sem sikerült be- és megmutatni a nagyközönségnek, hogy hogyan is élnek ezek az el nem fogadott és éppen hogy csak megtűrt értelmiségiek/művészek.

A film bár papíron a Neuroticról szól, valójában sokkal inkább Pajor Tamásról, az együttes alapítójáról és vezetőjéről. Ahogy a rendező látja: "Közép-európai pokoljáró művész, akit egyszer csak valaki
megváltott." (Xantus János)  Az ő karaktere uralja az egész mozit, a kamera mindenhová őt követi és a zenekar többi tagját szinte csak akkor látjuk (a film vége felé haladva ez egyre jobban érvényesül), amikor a stáb valamilyen koncertjelenetet vesz fel.

"A filmes háttér gondoskodott arról, hogy minden működjön - mesélte a rendező -, érdekes módon, Tamás ettől mintha egy kicsit kétségbeesett volna. Szélsőséges helyzetek, leküzdhetetlen akadályok, ez volt a Neurotic éltető, megtermékenyítő közege. Csak hát ilyen közegben nem lehet a végtelenségig létezni, mert egyszer aztán becsap a villám. Mégis, ez adta a vonzerőt Tamásnak, ami miatt oda kellett figyelni rá. Ott ketyegett a zsebében vagy valahol benne az a szerkezet, amiről senki se tudta, mikorra van beállítva, de hallani lehetett, hogy ketyeg. Mint a klasszikus hollywoodi dramaturgiában: le nem tudod venni a vászonról a szemed, mert ketyeg a szerkezet és bármelyik pillanatban fölrobbanhat. Aki mozgó kocsik tetején ugrál részegen és minden nap történik vele valami hasonló, azzal valóban bármi megeshet. Én mégis úgy éreztem, egy vékony szálon tartja valami, vigyáz rá a gondviselés. Amikor például a közgáz betonudvari koncerten belebokszolt az ablakba és az üveg össze-vissza vágta a karját, a legfontosabb erek, inak, idegek előtt fél milliméterrel megálltak a szilánkok. Az állandó veszély dacára mindig volt valami játékos, valami színpadias is körülötte - még akkor is, amikor vér folyt. Meghal a hős, de aztán fölkel és leporolja a nadrágját - ahogy ő is énekli az egyik számban: >A főhőst tízszer eltalálják, de szerencsére csak egy horzsolás<. Nem az életét, hanem az ő rockfiguráját-jelenségét éreztem percnyinek, múlandónak. (...) Ha Pajor Tamásról beszélünk, eszembe jutnak azok a rock-hősök, akik fölégették az energiáikat azért, hogy mi több zenét és erősebb ritmust kapjunk tőlük. Az ő esetében ugyanennek egy kamaszos, üde és játékos változatáról volt szó. Azt a talán idejétmúlt rocksztártípust testesítette meg, aki egyszerre öreg és romlott, mert már mindenen keresztülment, ugyanakkor gyermeki ártatlanság és naivitás van a szemében." (Magyar Ifjúság, 1988)



A rendező eredeti koncepciója az volt, hogy a film főleg a zenekarra fog koncentrálni, hisz annak programja pont ezekben az években teljesedett ki és érte el végleges formáját. Pajort persze külön bemutatták volna a film egyik blokkjában, de ez végül nem így lett. Xantus János tökéletesen ráérzett a pillanatra: egy-két évvel korábban még nem lett volna érdemes, egy évvel később már nem lett volna lehetséges filmre menteni a Neuroticot. Ugyanis Pajor Tamás, akinek rock-pályafutása a 17 éves korában megismerte evangéliumtól való tudatos elhajlás története volt, ezt élte, ezt hirdette, a forgatás idején, szinte egyik hétről a másikra megtért.

Ezek után többé már nem volt érdekes a zenekar, sokkal inkább az, hogy egy olyan (alternatív) sztárt, mint Pajort (akit a film elején még hosszú, loboncos hajjal látunk és szakadt nadrággal, a film végén pedig, rövid, ápolt frizurával és makulátlan öltönyben, fehér ingben nyakkendőben), mi visz rá arra, hogy ilyen drasztikusan változtasson az életén.

Ahogy a kamerába mondta, "a drog helyére beült a szentlélek". Ezért is lett a film címe: Rock-Térítő.

Mielőtt végképp kikészítette volna magát, találkozott a teremtővel - legalább is megélte az istennel való találkozást -, s ennek hatására visszatalált a testi és lelki egészség útjára. Megtisztult, megtagadta korábbi életét és műveit (nem is jelentek meg a Rock-Térítő filmzene-kazettáján kívül).

Persze azért az alkotók rendesen lezárták a „történetet”. A zenekar feloszlott, Pajor pedig megtagadta teljes addigi munkásságát. A mozi végén már új együttesével, az Ámennel látjuk, amint a Móricz Zsigmond körtéren játszik boldogan, felszabadultan.

Forrás: artpool.hu bajla.blogter.hu, wikipedia.hu