A rituális szertartások, a ruhák és az életkorhoz kötődő szokások mind segítették a fiatalokat abban, hogy a serdülőkorból átléphessenek a felnőttek világába. Így vált anno fiúból legény, lányból pedig nagylány.
Csak a rátermettek válhattak legénnyé
Dédapáink idejében a serdülőkorból a felnőttkorba való átmenetet sok helyen a legényavatás jelentette. Az ifjakat az egy korosztállyal előttük járó legények avatták fel vezetőjük, a legénybíró irányítása alatt. Az átmeneti rítus merített egy kicsit a céhes avatás, egy kicsit a lovaggá ütés és a keresztelők hagyományaiból is.
A legényavatást a Nyugat-Dunántúlon, a Kisalföldön, Erdélyben és a Felföldön gyakorolták, de máshol is kifejezésre juttatták a fiú férfivá érését. A legények ünnepi öltözéke, az első mulatságban való részvétel, a templomban a legények közé ülés, vagy az aratóbandába kaszásnak szegődtetés is mind azt a célt szolgálta, hogy kifejezésre juttassa a legénnyé válást.
A legényavatást egy próba előzte meg, ahol a fiatalok bizonyíthatták, alkalmasak-e a legényjogok birtoklására. A próba a serdült rátermettségét, alkalmasságát mérte, ami falvanként eltérő volt: aki jól tudott kaszálni, képes volt megrakni a szekeret, egy nehéz követ fel tudott vinni a völgyből a hegyre, vagy a legénybíró által kijelölt másik legényt le tudta győzni birkózásban, mehetett a legényavatásra.
Ha a fiú kiállta a próbát, a szüleitől pénzt kért, és elment a kocsmába, ahol megváltotta a legénybírónál a legénysorba lépését. Ezt áldomásfizetésnek, a legényavatást magát pedig sittyó-áldomásnak, balekavatásnak is hívták. A legények közül keresztapát választott magának, aki a fiú fejére egy pohár bort öntött, s ezzel teljes jogú legénnyé vált. A fiatalok hajnalig mulattak, majd a felavatott legényt ahhoz a lányos házhoz kísérték, akinek már titkon udvarolt.
A legényavatás sok helyen aprószentek napján, farsangkor, vagy a helyi búcsú napján történt. Akit felavattak legénynek, joga volt dohányozni, kocsmába járni, a lányos házakat meglátogatni, de az illendő magatartásra a legénybíró mindig ügyelt.
A leánybandák rivalizáltak egymással
A serdülőkorból kinőtt lányokat is felavatták, amikor eladósorba kerültek, az avatások pedig a legények szervezte alkalmakhoz és a munkákhoz kötődtek. A leányoknak sokkal szilárdabb, jobban körülhatárolt erkölcsi szabályai voltak, mint a legényeknek, így az ünnepségük is mértéktartóbb volt.
A leányavatás, vagy más néven a leánykifőzés legismertebb rituális avatási szertartásai közé a húsvéti korbácsolás és leánycégér tartozott. A korbácsolás valójában jelképes vesszőzés, aminek célja nem a lányok verése, hanem a termékenység biztosítása volt. A leánycégér egyfajta életfa volt a ház előtt, ami jelezte, hogy a háznál eladósorban lévő lány lakik: az apa egy oszlopot ásott a ház elé, amire forrásvízzel teli cifra korsót helyeztek, és kukoricacsővel körül aggatták, ami az élet továbbadását szimbolizálta. A lányoknál a rituális szertartások helyett inkább a korosztályváltást kísérő szokások felvétele jelentette a nagylánnyá érést: az ünnepeken, a templomi ülésrendben a nagylányok közé ültek, valamint a nagylányok ruháját és hajviseletét hordták.
Nagylánynak számított az a lány is, akit a legények meghívtak a mulatságba, vagy a nagylányok a fonóba, tollfosztóba. Az iskolát kijárt lány a 14. születésnapján megvendégelte szülei házában a nála egy korosztállyal idősebbeket, akik onnantól maguk közé fogadták. Nagylányként a hozományát neki kellett megszereznie akár napszámosként, akár az otthoni gazdaságban tevékenykedve.
Külön leánybandákba csoportosultak az iparos, a gazda- és a cselédlányok, és a csoportok mindenhova együtt mentek: sétálni, fonóházba, bálba és táncolni is. Ha egyikük férjhez ment, segédkeztek az előkészületekben, és a nyoszolyólányok is a leánybanda tagjai közül kerültek ki. A különböző falurészek lánybandái nem barátkoztak, sőt, rivalizáltak: nem volt ritka, hogy belenyírtak egymás hajába, ruhájába.
Forrás:https://www.nosalty.hu
Kommentáld!